A csöndnek csöndje

Van úgy, hogy az ember megáll csak a réten. Most született tisztaságában csillog harmat a kákicsvirág recés levelén, a hegykaréjon leomló ködből szinte már fogható közelségben foszlanak szét a pelyhes párák, felragyog a nap...

Berzengő bokrok beszélnek, nyelv nélkül és szavak nélkül, annyira csupán mozdulatokkal, hogy a saját lélegzésére tud figyelni közben az álldogáló.

Nem csupán a bokrok, hanem a fű is, az ég is... S miközben a nézelődő átérzi ezt, tudja, hogy immáron birtokába vétetett mindannak, amit elindít a kép. Folyamatos cselekvéssorrá válik maga is. Tennivalói kiolvashatók a szó nélkül megismert közelségből, s érzékelésén át tovább létezik az, aminek így, természetes maga-átadással, a részese lett.

Nem beszélni volna jó. És — vaIahogyan emlékeztetni rá mindenkit, hogy megélte ezt ő is.

♦ ♦ ♦

Már az első pillanatban, amikor szavakat emel tenyerére — anyagukat próbálgatva akad, amire erősebben is ráfog —, elrendezi őket, vagy néha csak engedi, hogy harmonikus saját rendjük szerint éljenek, zsibongjanak mozduljanak, susogjanak vagy éppen elcsituljanak, tudhatja, megszegte a lelket megérintő első teljesség szabályát. A szótlanságét.

Eleinte boldogság a megnevezés, az, hogy mi — milyen... A tűnődések magányos ideje akkor kezdődik, amikor mindeközben más szavakkal segített vagy akadályozott cselekvések forgatagában történik még annyi más is, s nem igazolódik vissza számára, hogy ő jól mondja, hogy ő mondja jól.

Később látja meg — a sokfélét sokféleképpen lehet mondani. S íme, most már kívülről figyeli, amit pontosan és legjobb lelkiismerete szerint - maga hozott létre.

A bokrot „bokorul" mondta, az eget „égül", a társadalmat „társadalomul" .

♦ ♦ ♦

Rá kell jönnie, hogy ennyi, amit megtehet: leírja, mi — milyen. Azt reméli, hogy az ilyen szertartással, érzékekkel viszont-birtokába vette azt, ami őt struktúrákkal és külsőkkel fogta meg.

A lélegző csönd iránti hűségből — belülről mutatja meg azt, ami: ilyen vagy olyan. Megmondja a nevét.

Hitte, hogy hatalmat nyer fölötte. Talán azt a hatalmat is, hogy mintegy kivonta a csöndből? Ábrázolat formájában. Leírásával. elmondásával. Nevén nevezve — uralhatja is? Hogy „az" — engedelmeskedni fog. Hiszen a pontos nevén szólította meg...

Nagy tévedés. Nem fog engedelmeskedni. Pedig beismeri. hogy igen ez az, így hívják őt, és érti is a nevét.

♦ ♦ ♦

 A csönd tartományában vannak bokrok, füvek, egek és emberek is. Mind értik egymást. A lélegző csöndnek engedelmesek. Megbocsátóan néznek a lírikusra — milyen rossz neki, hogy beszélnie kell. Milyen rossz neki, szegénynek, hogy nem maradhat csöndben. Nem hallgathat el valamit. S ha valaki "csakis olyan emberül" beszél, amilyen ember ő maga - ez nem azt jelenti, hogy kevesebb valaminél vagy több valaminél, hanem csak olyan —, azt fogja talán mondani, hogy „nem értem a verset".

A vers tapasztalata ezek szerint más, mint az övé. A vers tapasztalatát van, aki hajlandó a költővel azonosítani, s csodálkozhat aztán, ha nem jut semmire. Ő azt hitte ugyanis, hogy a költőnek haszna van abból, hogy költő. Hogyan? Hát akkor mi értelme az egésznek?

S ilyenkor a lírikus csak a tapasztalatát ismételheti meg, hogy a sokfélét sokféleként lehet mondani. Nem kell. Lehet.

Nem biztos, hogy kell, de lehet. S van valami, ami miatt mondódnia kell, megmutatódnia kell. Nem tudni, mi az. A lélegző csöndben benne van ez a valami, de — megnevezvén — Őt nem szabad kivonni belőle. Talán attól halna meg a lélegző csönd.